Félidő

Ez a 20. hét. Nem mondom ijesztő, még ennyi és kibújik a kisbabánk. Nagyon felkészületlennek érzem magam és tőlem meglepő módon nem bújom ezerrel a szakirodalmat, hogy mindent tudjak mire megszületik. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, minden esetre az aktuálisnál többet nem tudok a témáról, biztos mert már vagy ezerszer csinálhattam :) 
Mostanra kezd kialakulni a bálna érzés, már kezdem érzeni, meg tudni, hogy mik lesznek azok a mozdulatok amik lassan kikerülnek a repertoárból, mert nem leszek képes a megszokott módon végrehajtani őket és persze Babóca is egyre erőteljesebben jelzi ha valami nem jó neki. 
A minap olvastam, hogy a terhesség  előrehaladtával a hátamon sem aludhatok, mert akkor a baba elnyomhat bizonyos ereket, (a hason alvás persze - a kedvencem, - már régóta nem működik), beszéltük is Gáborral, hogy jaj ez milyen hülyeség mindent le akarnak szabályozni, úgy fekszem ahogy kényelmes, erre tegnap este már automatikusan az oldalamra feküdtem :) há ja, lehet tudnak valamit a könyvek :)
Egyfelől azt érzem még sok időm van, persze ezzel nyugtatom magam hiszen ez a négy és fél hónap olyan villám gyorsan fog eltelni mint az előzőek pláne, hogy anyukám mondta, hogy jegyezzem meg mikor érzetem először a Babót, mert kb. az a félidő, na nálam ez két héttel ezelőtt volt, szóval akkor még mínusz 4 hétben vagyok :) és lehet már november elején megszületik???? 

Hullám helyett kötéltánc

Mit kezdjen az ember a fél igenekkel??? Higgyen nekik, vagy ne, vagy meddig higgyen, inkább kételkedjen, és akkor azt meddig tegye?

Nehéz, mert az ember egyes igenektől a mennyben jár, elkezd bízni, összeálltnak véli a rejtett összefüggéseket és azt érzi rátalált az útjára, ami nem is lehet másképp már. Pedig az igenekből gyorsan lehetnek nemek és akkor a várva várt biztosság, bizonyosság, és biztonság nem köszönt be... még eddig hozzánk sem.

Soha ennyire nem érzetem még a dolgok törékenységét, pedig ha belegondolok akkor az életben minden, ha nem is akarjuk tudomásul venni csak egy szappanbuborék, fejlődik, növekszik, teljes lesz, tündököl, majd kipukkad, na jó átalakul, elillan, beolvad, de semmiképp sem állandó.

JA..., így van, csak jobb ha ez nem része a napi tudatunknak. 

Nem tudom, hogy hogyan fogom így megtalálni a vágyott hullámomat ami, észrevétlenül transzportál az utamon.

Küzdök ellene, de sajnos még mindig a napi aktuális történések határoznak meg amelyek iszonyatos szélsőségekben csapnak minket át egyik oldalról a másikra. 

És akkor mi a biztos? Mikor tudom, hogy jó az irány, amin észrevétlenül utazom, vagy az is lehet jó irány ami az elején nehéz és beláthatatlan? 

...és akkor jön a miért is? Á igen ezért és azért, meg amazért is. 

Jó csináljuk, és nekivágunk a következő fátyolos napnak.

...de én akkor is hullámomat akarom, nem a hullámlovaglást... 

Ő

... aki még a háttérben készülődik, de már most a legfontosabb!

Így ismerjük most:

Már tudjuk a nemét, de még nem elkiabálni való.

Reggel velünk ébred és inkább a nap első felében jelentkezik be többször, bár ha kényelmetlensége támad az én hibámból adódóan, akkor jelez a nap bármelyik időszakában.

Jó albérlő, - lehet nem rajta múlik, de különösebb kellemetlenségektől mentes a várandósságom.

Az apukája kezétől este mozgásba lendül, az enyém nem volt eddig nagy szám neki :)

A sok-sok nehézségben Ő számunkra a mosolyfakasztó, az erőt adó.

Várjuk már nagyon, kíváncsiak vagyunk rá és szeretjük.

Így készült az ajtajára a névtábla. 

Fény az alagút végén

...a magunknak szánt buzdító levelem óta valami beindult, amit nem kiabálok el, csak hiszem és kérem :)

Holnap van a nagy IGENEK NAPJA!

Várjuk már!

Folyt köv.

Ma...

... harcosként ébredtem! 

Mostanában az elkeseredés velejét tapossuk. Sajnos. Fogalmunk sincs hogyan alakulnak majd körülöttünk a dolgok, a bizonytalanság pedig óriási elkeseredést és lemondást szült bennünk. Már a meglévő dolgokat és az apró segítő szálakat sem vettük észre. Két hete jártunk ebben a magunk alá fordult állapotban, mikor tegnap egy kisebb felháborodás egy kisebb nézeteltérést indított el köztünk, a "mire van szükségünk és mire nincs" kategóriában. Amikor én jól felfortyantam és csak mondtam és mondtam, mire szegény Gábor sem tudott már a saját stratégiájához híven megmaradni a ne beszéljünk erről és aludjunk, mert fáradt vagyok megoldásnál. Persze ezek a dolgok közöttünk mindig egy jó beszélgetést indítanak el, és egymást feltöltve nekivágunk a következő bizonytalan napnak.

Ennek kapcsán, hogy sikerült észrevennem mennyire már a vélt határainkat súroljuk, és kezdünk saját magunk alá játszani, eszembe jutott, hogy milyen "rég" nem gondoltam arra miért is akartam kijönni Németországba, hogy a sok napi sz... közben milyen pirinyó szintre koncentrálódott a figyelmünk. Persze átlátva ez természetes és Maslow kapcsán tudjuk, hogy mikor az ember a mindennapiért küzd nem tud önmegvalósítással foglalkozni. 
De kell! Különben feladjuk. Persze nehéz, és könnyen bele lehet süppedni a  tehetetlenségbe a nagy kiszolgáltatottság közepette, mikor az ember csak ül és hiába néz körbe nem találja azokat a kapaszkodókat és bizonyosságokat amiket már magáénak tudott. 
Az elmúlt napokban én is csak kotorásztam a bőröndömben, és csak néztem, hogy tényleg mindent otthon hagytam? Aztán valahogy a tegnapi beszélgetés hatására átdolgozódtak bennem a dolgok és hajnalban mikor rég nem érzett lendülettel és bizalommal ébredtem eszembe jutott, hogy miért akartam kijönni és akkor mintha csatakoztak volna hozzám azok az erőt adó bizonyosságok amikben hiszek és amiket eddig nem találtam a bőröndömben. 


Mert:

Hiszem, hogy amire szüksége van az embernek azt a megfelelő helyen és időben megkapja, 

hiszem, ha az ember kér akkor azt megkapja,

hiszem, hogy szabad, sőt kötelező a lehető legnagyobb dolgokat megálmodnunk magunk számára, még akkor is, ha jelenleg elképzelhetetlennek tűnik az ahhoz vezető út és,

tudom, ha az ember rátalál a maga egyensúlyára akkor rá tud feküdni arra a hullámra ami észrevétlenül viszi tovább magával. 

Lehetne azt gondolni, hogy könnyen beszélek, kevés kudarccal a hátam mögött, és a kisbabánkkal a pocakomban ugye kevés lehetőségem van az anyagi világban teremteni, ahol minden Gáborra hárul és ő küzd. Bár ezeket is mind el kellet fogadni, hogy a kiszolgáltatott helyzetünkben nem tudom kivenni a részem, nem tudok csatasorba állni, hogy könnyebb legyen. Valójában talán máig küzdöttem is azzal, hogy ezt el tudjam fogadni. Ma úgy gondolom, hogy ami én tudok hozzátenni az a szellemi világban van, a hit, a buzdítás, a megnyugtatás és az emlékeztetést most az én feladatom, mert biztosan nem hiábavaló a küzdelmünk, aminek valahol már érik a gyümölcse.  

Miért kezdtem el írni

Több oka is van. 
A kézenfekvőbb az, hogy nem tudom minden barátomnak újra és újra leírni, hogy mi történik velünk és így talán kevesebb eseményről maradnak le. 
Az erősebb indok saját magam miatt van, mert nehéz, nagyon nehéz új életet kezdeni valahol, ami bár nincs is olyan távol az otthonunktól, sem a kultúránktól, mégis más. Nem otthoni. Több mint két hónap után eljutottam oda, hogy vége van a nyaralásnak, már kezdi megszokni a szemem a látványt, már nem bűvöl el úgy mint elsőre, már kevésbé gyönyörködtet. 

Kezdem megszokni, de ez mégsem a megszokott, mégsem az otthoni... azt érzem nincs semmim, hogy nem érdekel, hogy szebb, nem érdekel, hogy jobb, mert ez nem az én kabátom, hol szűk, hol bő, és még a zsebeiben sem találok semmit. Kicsit kilátástalan, nem látom, hogy ez az egész hogyan lesz a miénk....

De témánál maradva, a legfontosabb indok magam miatt, magunk miatt, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy elfollyak a gondolataimban, a napokban, hogy a pillanatnyi helyzetek határozzanak meg, mert kell az összpontosítás, a koncentrált figyelem, a haladás számbavétele. 

Szóval ezért kezdtem el, és várok mindenkit szeretettel a világunkban!