Ma...

... harcosként ébredtem! 

Mostanában az elkeseredés velejét tapossuk. Sajnos. Fogalmunk sincs hogyan alakulnak majd körülöttünk a dolgok, a bizonytalanság pedig óriási elkeseredést és lemondást szült bennünk. Már a meglévő dolgokat és az apró segítő szálakat sem vettük észre. Két hete jártunk ebben a magunk alá fordult állapotban, mikor tegnap egy kisebb felháborodás egy kisebb nézeteltérést indított el köztünk, a "mire van szükségünk és mire nincs" kategóriában. Amikor én jól felfortyantam és csak mondtam és mondtam, mire szegény Gábor sem tudott már a saját stratégiájához híven megmaradni a ne beszéljünk erről és aludjunk, mert fáradt vagyok megoldásnál. Persze ezek a dolgok közöttünk mindig egy jó beszélgetést indítanak el, és egymást feltöltve nekivágunk a következő bizonytalan napnak.

Ennek kapcsán, hogy sikerült észrevennem mennyire már a vélt határainkat súroljuk, és kezdünk saját magunk alá játszani, eszembe jutott, hogy milyen "rég" nem gondoltam arra miért is akartam kijönni Németországba, hogy a sok napi sz... közben milyen pirinyó szintre koncentrálódott a figyelmünk. Persze átlátva ez természetes és Maslow kapcsán tudjuk, hogy mikor az ember a mindennapiért küzd nem tud önmegvalósítással foglalkozni. 
De kell! Különben feladjuk. Persze nehéz, és könnyen bele lehet süppedni a  tehetetlenségbe a nagy kiszolgáltatottság közepette, mikor az ember csak ül és hiába néz körbe nem találja azokat a kapaszkodókat és bizonyosságokat amiket már magáénak tudott. 
Az elmúlt napokban én is csak kotorásztam a bőröndömben, és csak néztem, hogy tényleg mindent otthon hagytam? Aztán valahogy a tegnapi beszélgetés hatására átdolgozódtak bennem a dolgok és hajnalban mikor rég nem érzett lendülettel és bizalommal ébredtem eszembe jutott, hogy miért akartam kijönni és akkor mintha csatakoztak volna hozzám azok az erőt adó bizonyosságok amikben hiszek és amiket eddig nem találtam a bőröndömben. 


Mert:

Hiszem, hogy amire szüksége van az embernek azt a megfelelő helyen és időben megkapja, 

hiszem, ha az ember kér akkor azt megkapja,

hiszem, hogy szabad, sőt kötelező a lehető legnagyobb dolgokat megálmodnunk magunk számára, még akkor is, ha jelenleg elképzelhetetlennek tűnik az ahhoz vezető út és,

tudom, ha az ember rátalál a maga egyensúlyára akkor rá tud feküdni arra a hullámra ami észrevétlenül viszi tovább magával. 

Lehetne azt gondolni, hogy könnyen beszélek, kevés kudarccal a hátam mögött, és a kisbabánkkal a pocakomban ugye kevés lehetőségem van az anyagi világban teremteni, ahol minden Gáborra hárul és ő küzd. Bár ezeket is mind el kellet fogadni, hogy a kiszolgáltatott helyzetünkben nem tudom kivenni a részem, nem tudok csatasorba állni, hogy könnyebb legyen. Valójában talán máig küzdöttem is azzal, hogy ezt el tudjam fogadni. Ma úgy gondolom, hogy ami én tudok hozzátenni az a szellemi világban van, a hit, a buzdítás, a megnyugtatás és az emlékeztetést most az én feladatom, mert biztosan nem hiábavaló a küzdelmünk, aminek valahol már érik a gyümölcse.